Hogyan lettem transznemű?

Amióta tudom magamról, hogy transznemű vagyok még én sem jöttem rá pontosan. Azt viszont egyre jobban látom már, hogy ez valószínű mindig is így volt. Évekig kerestem mi lehet a gond, igazából azt sem tudtam mi a baj. Azt éreztem, hogy valamiért nem tudok beilleszkedni abba a szociális keretbe amiben élek. Mivel fiútestem volt, próbáltam beilleszkedni, de mindig is volt egy amolyan imposztor érzés bennem, ami elég erős kisebbségi érzéssel párosult a fiúk között. Valamiért a reakcióim mindig mások voltak és nagyon rossz érzés volt bennem, hogy

„nekem ez miért nem így működik?”.

Kisgyerek koromban már megjelent ez az érzés, úgy tudom leírni, hogy „selejt vagyok” érzés. Érdekes módon a lányokkal meg nagyon szerettem barátkozni, valahogy azt éreztem, hogy velük meg tök jól megértjük egymást. Ez egészen a kamaszkorig nagy problémákat nem okozott, de amikor a lány barátnők elkezdtek nőiesedni én pedig természetesen nem, nagyon rossz érzések fogtak el. A lányokat nagyon nagyon szépnek láttam. De nem értettem miért van fájdalom a szívemben ilyenkor. Próbáltam fiúsodni kamaszkorban, azt hittem ha edzek és izmosabb leszek akkor talán fiúsabb leszek, de mint kiderült nem. Belül egy egész más lelkületem volt.

Tizenéves korom maga volt a földi pokol. Apám és iskolatársaim is egyre többet szekáltak, mert valahogy olyan „anyámasszony katonája” voltam. Apám mindig azzal jött, hogy „anyád túlszeretett”, félrenevelt. Én pedig elhittem és egyre jobban szorongtam, hogy baj van velem. Nagyon megijedtem amikor a szexualitásom is furcsán kezdett alakulni kiskamasz koromban, halálfélelmem volt. Apámnak nem tetszett amilyen vagyok, sajnos sokat bántalmazott kamaszkoromban, de pl. az öcsémet nem. Én csak azt éreztem rossz vagyok, valami elromlott bennem. Sajnos 16 évesen komolyan azt gondoltam véget kell vetni a szenvedésnek, akkor már kényszerbetegségem és pánikrohamaim voltak a sok sok érzelemelfojtástól.

Nagyon nagyon meg akartam felelni. Soha nem tudtam pontosan mi van velem, még az sem volt intő jel számomra, hogy már kiskoromban 6 évesen arról ábrándoztam, hogy ami lent van nekem a lábam között bántani kell, leragasztottam matricával, már akkor sem bírtam a kicsi szőrt sem a testemen, és ekkor még csak 6 éves voltam.

A gimnáziumban azt éreztem, hogy egyszerűen a legbénább fiú is sokkal fiúsabb nálam… Gondolkodtam sokat hogy esetleg meleg lennék? De szépnek láttam a lányokat és szerettem velük barátkozni, hát akkor biztos minden rendben van velem, nyugtatgattam magam… Volt időszak 12-13 évesen, amikor pap akartam lenni, mert annak “nem kell a szexualítással törődni”, de nem sokkal később viszont már nagyon nagyon megvolt a vágyam hogy legyenek gyermekeim, úgy éreztem erre teszem fel az életemet és családot szeretnék.

“Normális akartam lenni”.

18 évesen végül elmentem pszichológushoz, mert nagyon bezárkózó depressziós kamaszkorom volt, igazából kaptam antidepresszánst de nem igazán segített, sőt… (elkezdte feloldani az elfojtott érzéseket, és inkább rosszabb is volt). Az volt a furcsa, sokszor megtörtént, hogy olyan jókat dumcsiztunk egy egy csajjal, hogy megkérdezte, hogy járunk-e? Erre én lefagytam mert nem is gondoltam erre…

„Nem tudtam hogyan legyek fiú”,

ez az érzés jött. Igazából, persze próbálkoztam, de mindig megszégyenülés volt a vége, nem igazán értettem mi a baj velem. Annyit viszont már kamasz koromban éreztem, hogy nem nekem kellene meghódítani más szívét, hanem az én szívemet kellene puhítgatni. Valahogy nem állt össze a kép.

22 évesen jártam egy pszichológushoz akivel 2 évig dolgoztam, a szüleimmel kapcsolatos problémákról volt szó. 2 év után viszont elkezdtem megnyílni és beszélni arról, hogy vannak furcsa dolgaim pl. a szexualításban… Erre annyit mondott a pszichológus, „most már nem kell járnom hozzá, minden rendben lesz”. Máig azon gondolkodom, tudhatta-e? Nem tudom…

A következőkben azt gondoltam kezdek meggyógyulni, dj voltam abban az időben, zenéket is írtam. Egyik bulin, be voltam rúgva és arra józandotam ki, hogy egy csaj felszedett… Nagyon örültem, vééégre! Mondtam magamban, boldog voltam, de valahogy mégsem jól alakultak a dolgok. Ő egy elég fiús csaj volt, kinézetre is (melle sem volt, szó szerint fiús alkata volt), plussz csak fiú haverjai voltak, akikkel párnaponta sörözni járt. Amíg ő sörözött én otthon sírtam, hogy biztosan megcsal…

A szexualítás sem igazán ment, nagy nehezen valami volt, vele vesztettem el… de nem én kezdeményeztem. Inkább teher volt, megfelelési kényszer, de azt hittem most már minden jóra fordul. Hát nem, nem bírtam hogy mindig pasikkal sörözik (egyedül volt ott mint csaj), 3 hónap után vége lett. Utána sokáig semmi nem volt, elkezdtem az egyetemet, szüleim elválltak, az sem volt egyszerű.

Közben volt egy rövid időszak, amikor elkezdtem a hajam növeszteni, színesebb ruhákat felvenni, elképzeltem magam így és tetszett, azt gondoltam biztos igazából valami “Casanova” vagyok, csak biztos valami trauma miatt elfojtok mindent. De amikor már hosszabb volt a hajam, egyszer egy buliképen megláttam magam és megint jött a halálfélelem és azt mondtam

„Jézusom, ez egy buzi!”,

egyből levágattam a hajam és megfogadtam, hogy gyermekeim lesznek és családom! 26 évesen egy bulin fel akart szedni egy igazán szép csaj, aki nagyon nagyon szép volt, megörültem, nagyon izgatott voltam. Annyira akartam szeretni, mert olyan szép volt. Amikor arra került volna a sor nekem nem ment, nem tudtam megtenni, történt egy dolog amit sok éven keresztül nem értettem, megláttam a szép női nemi szervét és szó szerint elfutottam…

A pszichológus akihez 22 évesen jártam már pedzegettem neki, hogy nekem nem igazán megy a dolog, azt mondta

„akkor használd az ujjad”…

De hát persze a csajnak más kellett volna és hát ismét megszégyenültem. Persze 2 hét után vége lett, itt is én bőgtem, de hát ez van… Ezután a véletlenek szembejöttek, bemutattak nekem egy csajt, aki aranyos volt, nem volt túl szép, de valahogy szimpatikus volt. Sokat beszéltünk és őt nem kellett félteni „felszedett”. Azt gondoltam vele szívesen alapítanék családot. Valahogy őt megszerettem, nagyon sok időt töltöttünk együtt, érdekes módon vele néha még működött is a szexualítás, de mint most már tudom, nem teljesen abban a szerepben voltam amiben a fiúk szoktak, mondjuk úgy, hogy ő kiszolgálta magát aztán nekem hol ment a dolog hol nem, de nem alázott meg és ez volt akkor a legfontosabb. Egyszer amikor apám nagyon szemét volt velem megvédett tőle, én akkor bele is szerettem, hisz „megvédett”.

Tervezgettük a családot, mindketten 3 gyermeket szerettünk volna, ő hangoztatta, hogy örül, hogy én nem olyan fiú vagyok mint az apukája meg az öccsei (hát másmilyen sem mint kiderült). Én mindig segítettem, együtt csináltunk mindent. Eljött az idő hogy gyermeket vállaltunk, összeházasodtunk. Érdekes az esküvő napján amikor kicsit becsípve beültem a taxiba, annyit mondtam:

„férjhez mentem” 😊

A szexualítás azért nem annyira ment ekkor sem, ahogyan a szél fújt, mondjuk az is igaz, hogy az esetek 99%-ban nem én kezdeményeztem. Valahogy úgy gondoltam amire nekem szükségem lenne úgysem tudja megadni, akkor legalább én adok.

Viszont amikor elterveztük, hogy gyermeket vállalunk és próbálkozunk, úgy éreztem, hogy valami megengedi bennem, hogy most használjam a testem és végig arra gondoltam, milyen jó lesz, hogy lesznek gyermekeim. Nagyjából elsőre, vagy másodikra össze is jött mind a három 😊 Nagyon boldog voltam, mindig keltem éjjel, csináltam a tápszert, sterilizáltam a cumisüvegeket, mosogattam, takarítottam, ekkor még csak kuktáskodtam a konyhában, altattam a gyerekeket, olyan boldog voltam.

De… Ahogyan megszülettek a gyermekeim, jöttek a gondolatok is, hogy basszus valamit gyermekkoromban elfojtottam, mi is az? Ültem a kádban este, lenéztem és elfogott a gondolat, hogy

„Istenem, itt van előttem és soha nem kaphatom meg”…

Ezek elég ijesztő dolgok voltak. Teltek az évek és egyre kezdtek ezek a gondolatok erősödni. A feleségemmel gyakorlatilag csak a gyerekekkel foglalkoztunk, egymással nem is, de valahogy egyikünk sem vágyott rá. 2 év után volt egy kolléganő csaj aki nagyon szép volt, és azt hittem, hogy biztos beleszerettem, de hát hogyan és nem is akarom megcsalni a feleségem, de nem is tudnám, meg hát mit kezdjek vele, de olyan szép volt és csodáltam szépségét, de az volt a furcsa, hogy nem szexuálisan vágytam rá. Ez azért elég frusztráló volt, de próbáltam elengedni a dolgot, ekkor jött a gondolat, szintén egy fürdés alkalmával, csak úgy derült égből megszólalt a tudatalattim:

„most már én leszek a nő”

Nem értettem, mi van??? De nem foglalkoztam ezzel, viszont egyre jobban érdekelt az az interneten, hogy fiúkat átsminkelnek lányokká, nagyon izgalmas volt, azt gondoltam jesszus biztos vonzódom az ilyen emberekhez, de egy idő után rájöttem, hogy nem ők vonzanak, hanem valami ilyesmi vagyok én is. Kezdtem rájönni, hogy szexuálisan is mi vonz és akkor elszabadult a pokol, rájöttem, hogy az igazi szexualításomat évtizedekig elfojtottam. Hónapokig extázisban voltam, hogy nekem olyan „micsoda kell”. Nagyon megijedtem, ismét halálfélelem tört rám. De most már iszonyatos bűntudat és depresszió, és

„ismét véget akartam venni ennek a szenvedésnek”.

Bántottam magam, meg akartam ölni ezt a részt bennem, ami ilyeneket akar csinálni, de rá kellett jönnöm, hogy ez én vagyok és ha megölöm magamban az azt jelenti magamat is… Nagyon nagyon féltem. Jártam pszichológushoz, pszichiáterhez, tele gyógyszereztek, szörnyű volt, fülzúgás, minden amivel bánthattam magam, testileg, lelkileg, hiszen „selejt vagyok” és ez igaz. El kellett döntenem, vagy véget vetek a szenvedésnek, vagy felnevelem a gyermekeimet, de úgy amilyen vagyok. Nagyon nehéz volt, elmondtam a feleségemnek, természetesen válás lett a vége. Azóta évek teltek el és szép lassan kezdtem elfogadni magam, most már nőként élek, át vagyok műtve és két éve heteró párkapcsolatban élek nőként, páromat nagyon szeretem.

Dióhéjban 😊 ennyit szerettem volna leírni, első igazi posztként.

Köszi, ha elolvastad. Szió